Szóval megpróbálom újra:
Munkát kaptam. Részmunkaidős eladói meló, a tőlünk nem messze lévő, egyetemi kórház ajándékboltjában.
Itten van a kórház:
Itten van a kórház:
Meg a "kórház-negyed" ami a következőkből áll: Madisoni Egyetemi Kórház, Veterán Kórház, AMFAM Gyermekkórház, Wisconsini Orvosi Kutatóintézet,Gyógyszerészeti Intézet, Egészségtudományi Tanulmányi Központ (és ugyan ezen a képen nincs még rajta, de azóta felépült a Nővérképző)
A munkatársak/főnökök jó arcok, a meló meg pont az amire az ember gondol, mikor azt hallja, hogy eladó. Kassza mögött állok, rendeléseket veszek fel, lufikat fújok teli héliummal, virágokat rendelek, ilyenek.:)
Például vannak ilyen frankó, mögötted "pórázon húzható" lufiállatkáink.
Például vannak ilyen frankó, mögötted "pórázon húzható" lufiállatkáink.
Mivel kórház, ezért meglehetősen sokféle emberrel és sokféle történettel találkozom a munka során.
Meglehetősen nagy "sokk" ez a hosszabb elszigeteltség után. Ami egyébként nem egy rossz dolog, sőt! Az első hónapban igencsak úgy éreztem magam mint valaki, aki valami kemény tudatmódosító szerrel élt, mert minden munkanap után úgy éreztem, hogy nem akarok még hazamenni, nem akartam elhinni, hogy máris vége a munkaidőnek. Nem csak az esett jól, hogy végre emberek között vagyok, hanem az is, hogy nekem még nem volt tapasztalatom abban, hogy milyen egy ennyire elfogadó, támogató közegben dolgozni.
Ráadásul koncentráltan vagyok kitéve az amerikai kultúrának,nemcsak azért, mert az ajándékbolt közvetlenül a műtéti váró mellett van, így akik arra várnak, hogy hírt kapjanak a szeretteik állapota felől, gyakran térnek be hozzánk beszélgetni, nézelődni,elütni az időt, de amúgy is elég nagy forgalmunk van, mert itt régi szokás lufit,virágot vinni vagy küldeni annak a rokonnak, barátnak, ismerősnek, munkatársnak, aki kórházban van. Nem meglepő módon ezalatt a bő egy hónap alatt, többet tanultam a helyi szokásokról, mint az elmúlt félévben összesen.
Természetesen (és hála az égnek) a "kemény drogos állapot" sem örökké fenntartható, nyilván az újdonság varázsa egy idő után elmúlik. Amit személy szerint nem is bánok, mert életszerűbbnek tartom a kiegyensúlyozott dolgokat. Nem azt mondom, hogy ne tudnék hozzászokni, hogy azt is megköszönik óránként, hogy létezek, de azért mindig volt/van bennem egy kétely, egy megfontolt óvatosság, mikor valami "túl szép, hogy igaz legyen". Ami persze így is van, emberek között és emberekkel dolgozok és még ha egyébként tényleg mindenki nagyon kedves és figyelmes is, mindig lesz vélemény- és problémákhoz való hozzáállásbeli különbség. De azt el tudom mondani, hogy az eddigi tapasztalatok alapján, még ha nem is ez a teletubby-k földje ahol csak móka és kacagás van, de az tuti, hogy kitalálni sem tudtam volna ennél jobb első munkahelyet magamnak az USA-ban.
