Szerencsére az eső nem esett, de felhős volt az ég. Ez csak azért volt szerencsétlen, mert a fellegek takarták a Teton-hegység sziklás, hófödte csúcsait. Mondjuk néha elő-előkandikáltak a fellegek mögül.
Én ennek ellenére hajthatatlan voltam, és felmentünk a Signal Mountain nevű kilátóra szerencsét próbálni, aminek az eredménye Dóri kedvenc selfie-je:
Ám ahogy indultunk volna el, egy fuvallat arrébb vitte a felhőt a hegy csúcsáról, és lett valamennyi kilátásunk. Mellettünk egy öreg tengerészgyalogos még egy pár szarvast is kiszúrt.
Ezt követően búcsút vettünk a Teton parktól, és tovahaladtunk a Yellowstone-ba, mivel még azért komoly távot kellett megtennünk. Első megállónk a West Thumb volt, ami a Yellowstone tó nyugati végében egy gejzír mező. Itt elég sok időt eltöltöttünk a tó partján ücsörögve.
Nagy nehézségek árán rávettük magunkat hogy tovább álljunk, és elmentünk a Yellostone legnagyobb attrakciójához, az Old Faithful gejzírhez. Ez a gejzír cirka másfél óránként produkál egy nagy kitörést, mi épp egy ilyet követően érkeztünk meg ami nem jött rosszul parkolás szempontjából. Miután válaszoltunk a természet hívó szavára, megállapítottuk, hogy maga a hely nem túl érdekes, a kitörés pedg mindkettőnket hidegen hagy. Úgyhogy a Yellowstone fénypontja ebben nekünk ki is merült, és célba vettük a Grand Prismatic Spring-et.
Ez mondható a park második legnagyobb nevezetességének, úgyhogy itt is csak egy millióan voltak. Azért kinézelődtük magunkat, de a kilátóba nem tudtunk felmenni, ahonnan rálátás nyílik ezekre a gejzírekre. Nem is valószínű hogy sokat vesztettünk vele, mivel aránylag hűvös idő volt, aminek az az eredménye hogy a gejzírekből nem sokat látni a sűrű gőztől.
Tanulva abból, hogy a tömeg nem a kedvencünk egy kisebb adag eldugottabb gejzír felé vettük az irányt. Ez azért is bizonyult jó döntésnek, mert itt találkoztunk az első bölényünkkel. Nagyon örültünk neki, mert akkor még nem tudtuk hogy az itt eldobott lekváros palacsinták ha nem gejzírbe akkor bölényre esnek.
A nap végén volt egy kis mizéria a szállásunkkal, ugyanis úgy döntöttünk erre a helyre egy hegy oldalában levő kabin dukál. Azzal viszont nem számoltunk hogy földút visz fel oda (nem tűnt fel amikor a google emberrel megnéztük), és mivel esős nap volt, az út kissé felsarasodott. Ez nem a legjobb terep egy városi kocsinak. Mikor felértünk, kiderült hogy nem volt ott senki (mi voltunk a hülyék, lent a faluban kellett becsekkolni). Úgyhogy lesiklottunk a sárban a faluba, és megkérdeztük hogy nem-e lehetne hogy idelent szállásoljanak el minket, mert ha még több eső esik akkor a kocsi nem fog tudni felmászni és ott maradunk a sárban. A tulaj (aki amúgy leginkább egy ukrán maffiózó amerikai ikertestvérének nézett ki) nagyon jó fej volt, kaptunk egy kis kabint lent a faluban, úgyhogy megoldódtak a dolgok. Pár nappal később a kocsit is lemostuk, addig viszont élveztük a szép dizájnját.
A palacsintahajigálás az valami amcsi népszokás? ;-)
VálaszTörlés